Könyvajánló

 

Ezen az oldalon a kedvenc könyveim címét találod. Az abszolút kedvenceimét. Nyugodt szívvel ajánlom őket neked is. Olvass bele mindegyikbe!

 

 

  Jeanette Winterson: A szenvedély

 

 

 "A Piazzán a nagy óra háromnegyed tizenkettőt ütött. Visszasiettem a csónakomhoz, kezem, lábam teljesen zsibbadt volt a hidegtől, és kieveztem a lagúnába. És abban a csendben, abban a nyugalomban jövőmre gondoltam és arra, vajon milyen jövő lehet az, kávéházakban találkozni, s a végén mindig túl hamar visszaöltözni. A szívet oly könnyű becsapni, gyorsan elhiszi, hogy nap kétszer is felkelhet, s a rózsák azért virágoznak, mert mi úgy akarjuk.

Ebben az elvarázsolt városban, úgy tűnik, minden lehetséges. Megáll az idő. A szívek dobognak. A valós világ törvényei érvényüket vesztik. Isten ott ül a tetőgerendán, és csúfolódik az Ördöggel, az Ördög pedig farkával böködi Urunkat. Mindig is így volt. Azt mondják, a csónakosoknak hártya van a lábujjuk között, és egy koldus azt állítja, látta, hogy egy fiatalember járt a vízen.

Ha elhagysz, szívem vízzé válik, és elúszik az árral.

A nagy órán a mórok meglendítik kalapácsaikat, és felváltva lesújtanak. A tér hamarosan megtelik emberekkel, meleg leheletük az ég felé száll, kis felhőket formál fejük felett. Az én leheletem tüzes sárkány lehelete, egyenesen felfelé lövell. Őseim kiáltanak a vizek felől, s a Szent Márk-templomban felcsendül az orgona. Valahol fagyás és olvadás között. Valahol szerelem és kétségbeesés között. Valahol félelem és nemiség között, ott a szenvedély. Evezőm ernyedten pihen a vízen. Újév napja van, 1805."

 

 

 

 Ottlik Géza: Iskola a határon

 

 

 "A tehetetlen öszetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke bogozott össze bennünket; valami, ami kitermelődött, tejsav vagy gyanta, a sebekből, izomlázból, fájdalomból, törekvésekből, és lehetővé tette, hogy éljünk; valami, ami talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél.

A civilek is össze vannak kötözve, a Himalája hegymászói, a szerelmesek, mert másként nem megy a dolog. Mi azonban ráadásul tudtuk, hogy mindenen túl mindnyájan külön mérkőzést játszunk a magunk sorsával. Ha Jaksot agyonlövik egy falnál, ez az ő dolga lesz. Téves, hamis és fölösleges volna ehhez bármiféle részvétünk, hiszen hozzá sem tudunk szólni, és azt sem tudjuk megmondani, vajon végleges vereséget szenvedett-e, vagy éppen fordítva, alaposan kicsellózott ilyen módon a sorssal. Nem ismertük a játékszabályait, csak azt tudtuk, Szeredy is, Medve is, én is, maga Jaks is, hogy egy ponton túl, mint mindnyájan, már egyedül vívja ő is a nagy mérkőzését, és senki emberfia nem jöhet a segítségére. Ezért volt szívósabb és tartósabb a mi kötelékünk, mint a hegymászóké vagy a szeretőké, mert ez a tudás is eleve bele volt szőve."

  

 

 

 Julian Barnes: Dumáljuk meg rendesen

 

"A világ két kategóriára osztható. Az elsőbe azok tartoznak, akik hisznek abban, hogy az élet célja, feladata, kontrapunktja és fő témája a szerelem, és hogy minden más – minden más – csupán egy etc. A másik skatulyában az a boldogtalan sokaság tolong, amelynek tagjai mindenekelőtt az élet etc.-ében hisznek, és akik szemében a szerelem, jóllehet kellemes érzés, csak egy futó ifjúi szeszély, a pelenkaszolgálat tétova előjátéka, de nem valami szolid és komoly dolog, amire építeni lehet."

 

"A fene egye meg! A fészkes fene essen belé! Szerelmes vagyok Gillienbe, csak most fogtam fel. Szerelmes vagyok Gillienbe. Odavagyok, le vagyok nyűgözve, be vagyok tojva, sőt be vagyok szarva. A nyúltagyam is lefagy. Most mi lesz?…"

 

  

 Julian Barnes: Szerelem meg miegymás 

 

"A szerelem boldogsághoz vezet. Mindenki így gondolja, igaz? Valamikor, évekkel ezelőtt én is így gondoltam. Már nem. Meglepettnek látszik. Gondoljon csak bele. Gondolja végig a saját életét. A szerelem boldogsághoz vezet? Na ne."

"Tőlem ne kérdezzen semmit. Valami történni fog. Vagy semmi. Aztán végül, szépen egymás után, egy jó hosszú idő után mind meghalunk. Természetesen az is előfordulhat, hogy elsőként maga.

Úgyhogy ami engem illet, én várok. Hogy történjen valami. Vagy semmi.”

  

  

 

 Nádas Péter: Emlékiratok könyve

 

 

"Arra azonban, hogy mikor és miként került az asztalunkhoz, egyáltalán nem tudok visszaemlékezni, mert alighogy elfoglaltam ezt a később sok tekintetben kellemetlenné váló helyet, ő már ott is volt, avagy ott lett volna előbb is, csak én nem vettem volna észre?

Lehet, hogy ott volt, lehet, hogy később jött oda, mindenesetre azonnal az volt az érzésem, hogy miattam van ott, s e figyelmetlenség, az emlékezetnek e kihagyása csupán újabb bizonyíték arra nézve, hogy az érzelmek mechanikáját, melyre e regényben olyannyira kíváncsiak vagyunk, éppen működő érzelmeink fedik el annyira, hogy ne tudjunk semmi lényegeset róla mondani; mintha minden történést maga a kiélesedett figyelem takarna el, következésképpen később, visszatekintve se arra emlékezünk, ami történt, hanem arra, hogy miként figyeltük, milyen érzelemmel voltunk e megfigyeléstől ködössé foszló történés iránt, ilyeténképpen viszont nem érzékeljük történésnek, ami történés, változásnak, ami változás, fordulatnak, ami fordulat, holott egyébként örökösen változást, drámai fordulatokat követelve életünktől, mivel a változásban, a fordulatban, legyen az akár tragikus méretű, magát a megváltást reméljük megjelenni, a „mintha éppen erre vártam volna” felemelő érzetét, ám ahogy a történést eltakarja a figyelem, a változást a várakozás fedi el, s így életünknek minden jelentősnek tekinthető változása a lehető legnagyobb csendben és észrevétlenségben megy végbe bennünk, s csupán akkor fogunk gyanút, mikor az új helyzet már oly fenyegető módon a birtokába vett, hogy lehetetlenné válik mindenféle visszaút az utáltan, megvetetten, ám fölöttébb biztonságosan megszokotthoz.

Egyszerűen nem vettem észre, hogy Thea megjelenésétől nem vagyok ugyanaz, mint annak előtte."

  

"Hiába erőszakoskodom, bármennyire is szeretné és értsem meg, szeretné, de nem tehet róla, még a következő pillanatát sem szeretné tudni, nem akarja tudni, nem érdekli, ő ilyen, émelyegne, ha nagy komolyan beszélni kezdenénk erről, és mit akarok tőle, arról csevegjünk, miként fogjuk majd átrendezni a lakást? vagy nem is rossz ötlet! netán menjünk az anyakönyvi hivatalba komoly szándékainkat bejelenteni? nagy sikerünk lenne! tervezgessünk egy szép közös jövőt? legyen elég, ami van, nem elég nekem, ha ő állandóan örül, állandóan és megállás nélkül örül, ha mellette vagyok, ha ezt akarom éppen hallani, de több nem telik, nem telik ki belőle és ne rontsam el.

Jó, de hát az előbb mégis többet, mást akart, mást mondott, nem így beszélt, és akkor miért vonja vissza mégis.

Nem vont vissza semmit, ez az én kényszerképzetem.

Mondtam, gyáva.

Lehet, de akkor gyáva.

Mert soha senkit nem szeretett, és őt se szerette senki, soha.

Nem túlságosan ízléses így beszélni.

Nem tudok nélküle élni.

Nélküle, vele, ezek ostobaságok, az ilyen kijelentések, de az imént éppen azt mondta el, hogy ő se.

Akkor meg mit akar.

Semmit.

Kezét kihúzta a kezem alól, és ez a mozdulat is pontosan megfelelt a szónak, elindult, hogy tán mégis visszatérjen a ponthoz, mely biztosnak mutatkozott még ebben a szobában, az írógépéhez, a feladathoz, amelyet kijelölt magának és el kell végeznie, a szoba közepén azonban megállt a ferdén bevágó fény alatt, valamelyest háttal nekem, ő is kinézett az ablakon, föl az égre, mintha élvezné a fény melegét, süttetné vele magát; fehér ingén áttetszett karcsú testének körvonala, a test, amelynek illata a közelségtől itt maradt velem.

Az illatban az előző éjszaka, az előző éjszakában minden előbbi éjszakát követő nappali emlékezés az éjszakákra.

Az éjszakában a hálószoba derengő sötétje, a derengő sötétben a lehunyt szem sötétjének világos foltjai, a felvilágító és kilobbanó foltokban a paplan, a lepedő, a párna szaga, melyben megint csak minden előző, a szellőztetések hidege, a mosószer, a vasalás forrón száraz felhőiben az anyja keze.

A paplan alatt a testünk, a testünkben az egymás iránti vágy s annak kielégülésében heverő testünk a szétdúlt ágyneműn; a bőr, a bőrön a pórusok párája, a pórusokban a kiválasztás zsiradékai, a szőrzetben megülő izzadás, a hajlatok fulladt verítéke, a haj szálai és összegubancolódott nedves tincsei között megrekedt járművek, irodák, éttermek, egy egész város szagában az illattalan sperma tengersós íze, dohány keserűje az édes nyálban, a nyálban bomló ételek a szájüreg meleg barlangjában, a romló fogak, a fogak közé akadt héjak, cafatok, fogpaszta, a gyomor mélyéről az élesztővé visszabomlott alkohol, az alvás magányába hulló test lehűlő heve és a kicsapódó álmok követhetetlen izgalmainak nedvei, hűvös ébredés, a józan víz, a szappan, a mentolos borotvakrém és a szék támlájára hajított előző napi ingben az elmúlt nappal.

Jó, mondtam, akkor legalább lesz végre valami, amiről nem szabad beszélnünk, én örülök ennek.

Ugyan, fogjam be már a szám."

  

  

 Kazuo Ishiguro: A főkomornyik szabadsága

 

 

"És legalább az a kiváltsága megvolt, hogy élete végén elmondhatta: a saját hibáit követte el. Őlordsága bátor ember volt. Megválasztotta, hogy milyen úton járjon az életben, kiderült, hogy rosszul választott. Ami viszont engem illet, hát én még ezt sem mondatom el."

    

 

 

 

Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó 

 

 

 

"Halk szisszenéssel, automatikusan csukódnak be a hipermodern kyotói gyorsvasút szerelvényének ajtajai. Az állomás – Kyoto délkeleti negyedében – néptelen, csak a peronon álló italautomaták jelzőlámpái villannak meg olykor. Senkit nem látni az állomáson, valaki mégis leszállt a vonatról, valaki mégis ide érkezett: Genji herceg unokája, egy törékeny alkatú, rendkívüli szépségű fiatalember. Nem tud semmi biztosat, valami mégis azt súgja neki, itt megtalálja, amit egész életében, századokon át keresett. Egy kolostort s benne a világ legszebb kertjét…Nyomozni egy kép után, amely valamikor talán már felvillant az ember előtt, csak nem emlékszik rá. Nyomozni egy kép után, amelyről nem szerezhető kétségbevonhatatlan tudomás, csupán a hiánya rettenetes. S aztán a folyamatos hiányérzet, ahogy összekeveredik a reménnyel, hogy ami ennyire hiányzik, az biztosan létezik is, csak meg kell találni. Csak alkalmassá kell válni rá, hogy megtalálja az ember. Ez a kutatás, ennek az egésznek a fölfejtése már maga a történet: Krasznahorkai László új regénye ennek a mindig bennünk kísértő képnek a megrendítő, költői megidézése.Ennek a regénynek nincs első fejezete. Nincs itt, ebben a könyvben. De van, de létezik egy másik térben, s e mű minden mondata ebből a másik térből meríti erejét." (Fülszöveg)

 

 

  

 

 Borbély Szilárd: Ami helyet

 

 

 

"Hogy a világ mégsem több, mint az a néhány emlék, 

ami néha felbukkan <bennem>. Képek, szagok, ízek,

szavak, amelyek benne vannak <ezekben> az emlékekben.

Emberek, állatok, tárgyak, színek, és más egyéb,

elmúló, elillanó dolog. Az emlékezés bősége vagy

szegénysége, mindaz, ami összeköti azt, aki vagyok,

azzal, aki voltam. Az emlékeim, amelyekben benne

van a világ, az, ami volt, amit én kötök össze azzal,

ami most van. Elbizonytalanít, hogy csak ennyi, csak

ez, hogy nem más. Megrettent, milyen illanó,

visszahozhatatlan, jelentőség nélküli. Az emlékeim,

amelyekben benne vagyok <én>, a világ, az eljövendő,

az emlékek emléke. Ez a vándorló árnyék, a felejtés,

a gondolat, amely mindezt megszépíti."

 

 

"Télen jó írni a nyárról. Talán azért, mert

van hozzá távlat. Kinézel az ablakon,

és tudod, hogy mindez itt lesz majd télen is.

Ha nem leszel egyedül, majd arra gondolsz,

hogy nyáron, amikor kinéztél az ablakon,

és egyedül voltál, hogy vártad a telet,

egy kávét, meleg teát, illatokat, amelyek

majd betöltik a szobát. Akkor majd jó lesz

kinézni az ablakon, nem vágyni sehová,

összesepregetni a konyhában, odatenni a teavizet,

zenét hallgatni. Várni, hogy levelet kapjál

valakitől, örülni a hosszú estéknek.

Verseket olvasni a lámpafényben, ha egyedül vagy,

hogy legyen ebben a versben valaki, aki olvas.

Egy zen-történetet a SÁRGACSÁSZÁRról,

például. De miért van az, hogy nyáron a télről írtál

szívesebben, vagy az őszről. Kávét ittál,

mert nem tudtál aludni, és nem tudtál aludni,

mert túl sok kávét ittál. Más városokba vágytál,

más utcákba, füstös kocsmákba, kis mozikba,

ahol dohányozni lehet, izzadságszag van,

és közel a karácsony, amikor majd visszatérhetsz

a gyerekkorodba. Az asztalnál ülsz, lyukas

alumíniumpénzekkel játszhatsz, fel lehet fűzni

őket, rakosgatni. Majd rajzolhatsz egy tájat, 

házat két ablakkal. Az ismerős fenyőfát elé, a hó 

vastag leplét a háztetőre, jégcsapokat az ereszre,

és egy vékony kicsi füstöt a kéménybe. Amíg kialszik 

a tűz, kihűl a szoba, hallgatod a lélegzeteket magad körül.

Az ablakban elhomályosul a sárga ceruza nyoma, 

a sötétben derengő asztali lámpa fénye. Aztán már

csak a kutyák, a szél, a hó. Egyre rövidebb szavak."

 

 

 "Vannak napok, amelyek súlyosabbak annál,

aki beszél. Hogy beszélni tudjon, az is.

Kaparja az üveget az ág, az ablak előtti fa,

hangot ad. Egy mély kút, egy mély kút,

amelybe lát. Hangok követik, visszhang

lett maga is. És fák, a fától fáig vezető

kapaszkodón. A lejtőn lefelé így tágul

a völgy. Pásztorok lakták, nyájak

vágtak ösvényeket. Délben szomjasan

a víz fölé hajoltak. Az összetört

víztükör fölött az idegen táj tele félelemmel.

Aztán a visszhangban ágak reccsenése,

az avar, a fű, bogarak a fák kérgén,

a pihenőpadok deszkáin és a forrás

vizén úszó levelek, elmosódott lombok."

 

 ..................................................................................................................

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Könyvajánló
Család-bazár - © 2008 - 2024 - csalad-bazar.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat